Vallomás
Barázda mellől
jövök
mint pacsirta,
fácán és a többi szárnyaló.
Nem bizonyítom,
hogy ez a szárnyalás
átsegít a végtelen
téren és időn,
de vallom, hogy a
barna barázda
feljogosít
közéletünk özönébe
belépni.
Már a tejszagú
réten volt időm beletörni
a felsőbbrendű
tettek sűrűjébe
s a hétköznapok
későbbi fejszéi
zsenge, rusnya
törzsem irtani vágyták.
Bírtam a küzdelmet
s az érvényesülés
goromba hajtásaiban
üde lombként bomlott
drága jövőm.
A hangyabolyt
csodálom
- a szúrós méhek
rajában dünnyögő hangomnak
van helye
s ha hitet tenni
jön a muszáj hajnala
a küzdelemtől
pirosra pirulni
dacos büszkeséggel
vállalom.
A harc, akár a
nyár, érleli bogyóit
s bozótos
napjaimról begyűjthetem
sorsomból font
kosaramba
a piros, kék,
sárga gyümölcsöt is.
Zalai
Hírlap 1970. szeptember
Varjúének
Új hitet, új
eszmét vetnek,
új magot.
Megsárgul a lomb
lehullik,
de ismét lesz új
ébredés.
Az örök
ellentmondás kergeti
a történelem
szekerét.
Most is itt
a rögök tetején
állok,
megtért bűnösként
eldobom mindenütt
magam,
sötét tollam
borzolódik
megüli az éj.
Lesem sorsunk
mint görnyed,
egyenesül.
szárnyamat leköti
a létfenntartás
ólomesője,
hangom rekedt,
undok, igaz.
Ki a barázdával
esküdött meg
s örök hona a
mező,
annak tollát
sötétíti
az éj,
a hajnal,
a fény, a felhő.
Rám puha fészek
nem vár,
hogy is élne
kényelemben
ilyen sötéttollú
madár.
Fenyegessen bár a
morc elmúlás,
félni sorsom még sincs
okom,
mert húz a
szárnyam
messze őszi ködben.
Zalai
Hírlap 1969, december 14.
Hajnali
biztató
Bárhova nézel, bús
a kalász és
mély melegétől
szörnyed a lomb.
Nincs álmos
akácod, nincs tele mézzel.
Nincs tele kancsód
lám üde vízzel.
Lebegő röpte nincs
a madárnak,
bomló kímélet
hódol a nyárnak
nyűg a tekintet,
nyűg ami kéklik
súlyos gondban
élted ülepszik
s rusnya valóért
gázol benne a vágy.
De a vétkek
rongyai
más nyakában is
ülnek
hány sima öltöny
dús leple a bűnnek?
vad
vércsekorunkban
felborzad – aj
hány puha fészek.
Bár frissillatú
sorsban
itt koslat az ősz
is
kószál köztünk
durva haraggal,
mint buja
bogáncsban a vad,
megnyugvást csak a
sir adna talán?
Kétlem,
mert a bukásból
új diadal színe
támad
üszkös illúziókból
maszatos gyerek
ébred
s mosolygósra
mossa magát
kékszínű vízben
hajszínére irigy
lesz a szőke kalász is
csillagot ont
arcából sok tiszta
tekintet
az őszinte
arcsugara átüt az
árnyaidon…
holnap termése
tűnik fel
az új hajnali
harmatözönben.
Zalai
Hírlap 1967.július 9.
Mostani
kuruc dala
Mi
légyen a sorsom immár,
meleg
asszony karja nem vár.
Jobb
férj után csalón futott
aj,
de szegény orra bukott.
Volt
gépkocsim- ah szent Atyám!
rajta
veszett ingem gatyám.
Abrak
nélkül ló se megyen
Szegény
kuruc most mit tegyen?
Szépíteni
kéne e hont,
de
sok benne, aki csak ront.
Nekivágtam
a világnak
ej
– mindenütt pénze rágnak.
Butykosomat
tele öntöm
a
fejem ne legyen börtön
eldobom
a kalapácsom
borba
buktatom bográcsom.
Ki
kérdi meg, hogy mi végre
kurjongatok
üres égre..
Kereskedek
joggal, házzal,
szépre
kenek mindent mázzal.
Zalai
Hírlap 1970. február 4.
Októberi vers
Nézd a sötétben
mint ül a köd
mint lapul újra a
kétely,
százszínű lombot
tördel az ősz
és küldi mocsárba
a nyárillatú rétet,
botlik a hangya,
szöcske , a szándék
míg vonszolja
magát át útszéli göröngyön
surran a képzelt
réti madár és
kattog a sin, mely
durva valóság.
Őszi ridegséget
mond érzel e mos
-szürke ködétől
csillog az arcom.
Gondolatomban a
sorsunk
anyámsütte -
kalácsa fonódik.
Törlöm a képem,
mint könnyet az árva
s mind aki sír,
mert ösztöne hajtja,
törlöd az arcod –
gond özönétől
szabadulni
szeretnél – de a törvény, a kegyetlen
érzékeidet lám
hajtja utánam
s nem tép el az
ősz, mint fától a lombot
Zalai
Hírlap 1968. október 13
E R D Ő B E N
Magamba lapulok.
Ne menekülj! –
susogja,
kiáltja
az erdő:
kopog a harkály
légkalapácsa
korhadt tuskók,
gombák
aszfaltszaga
árad.
Kerüli szellő a
bokrot,
mint járdán jó illat a
szoknyát,
járműként
keresztezik
egymás számításait
a
véletlenbe törő
árkok
s a fák évenkénti
emeletráépítéssel
adnak helyet
tolakodó
madaraknak.
- Ne menekülj!
a cserjék
összedugják
bolondod
bozótjukat
mint presszóban a
tupírozott
hajú lányok
csodálják egymás
zavarát
ha egy szórakozott
vaddisznó
kergeti unalmát
rendetlenségükön
át
- Ne menekülj!
a hasábfák
meglapulnak
a papírok
meglapulnak
a papíron ügyek
lapulnak
a fát az emberek
elégetik
az ügyek az
embereket égetik.
-Ne menekülj!
Ki csendben élni
nem tud
nehéz
magába
szöknie annak
Zalai
hírlap 1963. november 8.
Ember és árnyék
Reggeli
ködben elakad a szél.
Villanyfényes
utcán aggódtam
árnyékom
mögül az emberért.
Arcunkat
fény
fejünket
vak buzgóság önti el
s
nincs erőnk, hogy megértsük:
fény
mögül az árnyék mit felel.
Nőt,kutyát
hajszol suhanc
képviseli
a jövőt
nem
tudja min törje agyát,
nikotin
szesz, kéj öli
a
jövendő anyát.
Köznek
megvett érdekek
dolgos
napokba húllanak,
ahol
reggel olyan mindegy minden
mint
este, ha elül a nap.
Ki
ebből kimarad
glóriát
fon fejére vélt tudat
saját
javára imádja korát, közben fölfal
Bibliát,
vagy brossurát.
Tudós
fajtánk a vád elől
vad csordaként menekül,
ha
vérből csikart műve
gyengeségtől
összedől
s
mit embernek tenni kellene
nagy
kínnal megteszi
a
közvagyonból e tettéért
a
részt ugyancsak kiveszi.
dédelgeti
motyóját
ki
szerényebb
ki
nagyobb pénzért játszik
üzletért
s autóra bolondul
ki
óvatosan baktat
fejében
aggodalom.
Félt
téged
minden
nap meglopott
zsírosodó
társadalom.
Borharapó
Viaszgyertyák
füstje mögött
elmosódott alakok
pókfészkek és pókhálók
kőfalon
és kőagyon.
Itt a szemnek
nincs szőke nő
csak fekete,meg
barna
az ittasság
felvonaglik
nemzetközi rangra.
A hang, mely
elszabadul
szétfeszíti
az étert
német, magyar és
cseh
bömböli
a „Hajmási Péter”.
Megkeskenyedett
gondolat
vékonyodik újra,
újra
s hízik tőle egyre
jobban
a megtépett
hárfa húrja.
Izzadnak a zoknik
hátak
bortól lazult
kerge vágyak.
Nőlábak és
asztallábak
elakadnak
férfi kézben
hízott kéjek
megfürödnek
édes
mérges
égő mézben
majd megsülnek
gyertyalángban
ing alatt,
meg szűk szoknyában
koszosodnak hideg
kövek
poharak és
szoknyaövek.
Borharapó:
ruha
férce
az
unalom érdes érce
marhaganéj
legelőről
fejtett
bőr az olcsó dögről
Kint
gyönyörű a
szeptemberi éj
a csillagokra
ordít a gőzhajó
erre mint
kielégült kan
csak sandit a Borharapó.
Zalai
Hírlap 1969. szeptember 21
Este a tónál
Nyugodt a víz –
kél az álma
közeleg hűs
éjszakája
sirály csap rá
csalfa habot
felhőfoltból tesz
kalapot.
Susog a nád – nagy
a titka
sápad a hold –
fénye ritka
facsonk guggol –
barna, pőre
csend telepszik
parti kőre
Illatot küld
bokrétából
vízen át a sötét
távol
elkíséri kósza
darázs
égből hulló
csillagparázs.
Csónakot csal
messze kétség
rút emléket űz a
mélység
friss szellő
hív könnyű vágyat
képzeletből készít
ágyat
Zalai
hírlap 1964.szeptember 13
Vers a sötétről
Borzolt mélyszínű
kontyként
bomlik az alkony
kihűlni indul a
nap
-az éj megszűri
lustán.
Kihűl a gubába borult
mindennapi gond
is,
szunnyad a bárgyú
valóság.
Mohó szöcske csitt
ciripelni a nap
sugarára
szabad csak
csitt beképzelt
holnapi vágy
fontoskodik még ma
az éj
és betakarja a
célod.
Megszámlált fűben
találod meg a réti
valót
nem kósza
bogáncsban
s ha a pontos
szándék
forrásvize tiszta
áttör a földi
sötéten
és sorsunkat
öntözi meg derűjével.
Zalai
Hírlap 1967. szeptember17.
Hitegető
Te
vagy árnyam nyári fénye
kusza
holnap nagy reménye
ösvényemnek
igaz útja
tépett
vágyam üde kútja
kósza
lepkém dús virága
lopott
kedvem nagyvilága
féltett
őszöm friss vetése
éles
nádam zizzenése
titkolt
sorsom megfejtője
rusnya
létem felejtője
bozót
napom bogozója
kötött
énem oldozója
fájó
sírás panaszomban
kopott
hűség a nyomomban
gond
kalapom emelője
közben
a más szeretője.
Zalai
Hírlap 1970. március 8.
Megtérés
Időtől elfajult
ősmagyar,
kinek gondjában
bor, dal , nő motoz
mezőről lop lovat
magának
s kedvelt kábítói
után
elvágtat régi
hittel,
Konok sorsok
lóhátasa
így kerültem
közeledbe én,
korszerű utak
verték le patáit
inaló akaratomnak.
Az élet
kocsmájában kurjongatok
zabolátlan tetteim
hevétől
szomjúság
szikkasztja ki számat,
bőrömre ideges
napok csiholnak tüzet.
Lenge szellő sálad
durva kéztől dúlt sörényem simítja
és kalapból
kínálsz forrásvizet.
Csavargó életem
fékszárát
kikötöm útment
fához.
Duhajdalú mostani
lovas
üdítő lombos
kedved után
tested tájain
barangolok,
összeillesztem
széttört perceimet
kerektavú arcod
nyugvó napsugarában
s korunktól kormos
tüdőmre szívom
hajadnak szénaillatát.
Zalai
Hírlap 1969. június 8.
Vázlat
Lépkedsz
konok utcakövön
ahogy
göröngyön avaron
őzsuta
szökell.
Tekintetedben
megannyi
galagonyatövis,
vágyaid
vékában
nyüzsgő babszemek,
sóhajod
rügyfakasztó böjti szél.
Bőröd
tiszta
vízben
kíváncsi
nap ragyogása,
hajad
gondozott
éjjeli sövény,
elakad
benne
a
koslató magány,
melled
tavaszi
domb,
tetején
nyíló kankalin
kezed friss fagyal,
-
a világot ölelné
s
még semmit se fog.
Zalai
Hírlap 1966.március 20
Utolsó szerenád
Sors kaszája után
szaporodik
életed sarjúrendje
bóbitás virágaid
nedve vegyül
bogáncs búja
könnyeivel.
Kemény kórók
kényszere közt
érkezik el hozzád
az ősz.
Asszonyi sorsba dűl
tarka tavaszod
megszáradt
rendjeidet
jó étvággyal
falja fel az idő
kósza lepke
többé nem keres.
Zalai
Hírlap 1965.október 3.
Nyári vers
Biccen a mézízű
szilva
viccsad a zöld
mogyoró és guggol
a nyárszínű
málnaborkor
kóbor macska
madarászni igyekszik
hunyorog a kócos
gyérhajú főmre
az álmos szemű
nyár.
Én utam ösvény s
rétillatú sorsom
mogyorót les a
gazban
zsuppos pince leve
mély törtnyakú
kancsóból
a szomjamat űzi.
Rám pipacs ontja
tüzét
és pók szövi átkát
papír-gondom
tetteire
botlok az indák
hurkaitól és
tévedek – aj sokat
is tán
-földes úton a
vakszínű éjben.
El ne feledd, hogy
a botlás
meg a pók hálója
nyakamban
soha nem lesz
sanda törekvés okozója.
Járom az ösvényt,
hol guggol a cserje
guggol a gond
kékül a szilva
érik a holnap.
Melegségedet érzem
a ritka
napsugarak közt
s kérem a sorsot
hagyja időzni
a múltat, míg
szándékomban az
élet friss nedv
buzog.
Zalai
Hírlap 1970.július 19.
Kesergő
Bodonomban possad
a víz
csanakomban keserű
íz
csiperkéből készül
teám
bozót borít árnyat
reám.
Hétköznapom ósdi
móka
környezetem
libikóka
tiló puhítja meg
ágyam
szotyola szár fűti
vágyam.
Bátorságom kurta
ösvény
boldogságom suta,
fösvény
hitem nyugvás vak
lidércben
dolgom dohány
lajbi fércben.
Hangulatom üres
vadon
gondom gubbaszt
száraz padon
reményem sandít a
sírból
dalom szökken nádi
sípból.
Ahol alszom
korhadt lóca
szerelmem gereben
kóca
kópicban lapul a
vétkem
sikankón rohan el
éltem.
Zalai
Hírlap 1965.június 27.
Hangyák
közt a fűben
Csitt, csitt Zala
csendbe csobogj csak!
-hányszor volt a
te hangod
rözge ricsaj
s tükröd rejtjeles
éjjeli fény.
Hangya a parton
messze nyüzsögj
most
semmi keresnivalód
az ingem alatt.
Szél a bohém, a
csalóka
ne libbentse a
borza hajam.
Forró fény ül a
dús fű alatt és
lám, lám nyugtalan
tőle a vágyam.
Messze takartak
már el a bokrok
s míg távol a
füstszagú mozdony
bordám alatt más
zakatol.
Száraz számat
szikkasztja a nap
s nézem a partot,
mint
félszemű koldus.
Ott a tavaszt mi
megkoronáztuk
---elhitted, az
enyém vagy.
Ott lapul, ott
a zsenge növényzet
s az élő
alsóbbrendű bogárhad
sanda gyanút fog.
Zalai
Hírlap 1968. június 2.
Van-
e szebb?
Nagy
fekete tücskök a
felső
C-n ciripelnek,
karcsú
füvek közt
titkot
bújtat a nyár.
Szép
látvány a
sorba
rakott krumpli
mint
bokrosodik és
guggol
benne a csend
jó
a reményt megnyugtatni
virágzó
búza
zöld
hullámaiban.
Melled
gazdag forrása felett
testünk
gyümölcse enyhíti az éhét.
Van-e
ennél
mélyebb
titka a fűnek?
Zalai
Hírlap 1971.szeptember 19.
Ő S
Z I L E V É L
Hozhat
még meleget az őszi dér.
Az
el nem mondott szó megszorul,
ha
az örök kétség
fel
nem szabadul.
Nem
újra kezdett dal ez csupán,
mely
messze ködbe ér.
Ki vagy most – s ki leszel,
ha
átrepül tekinteted a sorsok nádasán,
hol
a titkok vadrucája költ –
nem
tudom.
Szép
a barázda – a sorba szabott rend
szép
mikor szemed előtt
a
megújulás virága leng.
Állod-e
majd a rendben a rontást,
ha
a vércse lecsap közeledbe?
Jég
veri kerted –
zöldell-
e ismét
lesz-
e erőd bízni a holnapi újban,
ha
nem miként száguld
akaratod
lápos napok gondjain át?
Ki
a kétely kormos vedre felett
már
messze zavartam az alkut,
kinek
szolid karmától
fél
az erőszak,
küldöm
a csokrot – bár
titkon
megcsípte a dér,
véld
benne a szándék lágy melegét.
Zsarnok
madarak
hervadó
levelek űző szava lesz talán
s
egy melegebb ősz jön illata nyomán.
Zalai
Hírlap 1967. október 15
Költői hitvallás
A
kukoricaszár
sorba
karcsúsodik fel.
A
krumpli
fészkében
sorba guggol.
Szövetben
a szemek
sorba
sietnek
Sorba
követik egymást
a
házak az utcán.
De
te?
Elég!
Igyam
én csak a füstszagú
helyben
a fröccsöt - ne munkahelyen –
Tartozzam:
trágyás-villás,
csákányos zűrzavarhoz.
Nem
bánom, ha a szerszám
oda
vág is.
Éljek
a krumplin,
s
lássam mit tesztek ti a sorban?
Lábam
szőnyegetek
helyett
süppedjen a sárba,
csaholjam
el
fogfájós
véleményemet,
ha
az egyenes út úgy kívánja meg azt.
Úgy
nézek ki
mint
elhagyott.
Rátok
sem illik egyéb:
cifra
nyomorult!
Mindenkit
helyre igazít az idő!
karcsú
guggoló
színlelt
soraitokat
durván
felszedik egyszer.
Én,
ki nem álltam be
megmaradok,
bár
fagyosan, szárazon
s
mikor messze szállok
elkísér
minden
virágos
tavaszom.
Mostani szerelem
Toronyház
és vakondtúrás
kísér
távirányításra
ölel karunk
ajkunkon az
elektronok
láthatatlan
szulákjai fonják össze
érzelmünket.
Csókunk mégse
lehet csupán
technikai bravúr
s két kiterjedésű
képsík jövőnk,
mozgó automatává
nem gémberedhet
karunk.
Én meghajtom
fejemet
és megnyugszom
a föld felizgatott
testének
fagyos
vakkelés –vakond
túrásain,
s megvárom
míg a színtelen
üveg
pattogó jégvirága
s a goromba szél
szédülete
felém hozza a
homlokodba hulló
gondokat
s a reményt
dédelgető
korunktól
részegedni nem tudó
emberségre szomjas
anyagban rejlő
erőt
mozdulatlanságot
és a bazalt napok
lazuló morajában
közelgő
megfoghatatlannak
vélt
mindenséget
Téged
Zalai
Hírlap 1970. január11
Nyári hajnal
Cseppé csordult
tiszta harmat
fűre lapul, mélyen
hallgat
napfény-kontyot
bont a reggel
incselkedik lágy
meleggel.
Csókok csüngnek –
mézvirágok
elröppennek édes
álmok
élet szökik lomha
lombba
kalapot tesz fel a
gomba.
kutya lapul hűvös
kőre
fejét dugja
pihenőre
macska játszik kék
kötényen
pók iramlik vélt
kötélen.
Ölelkezik fény és
pára
sandít múló éjszakára
illat száll a
friss virágra
bimbóból most jön
világra.
Zalai
Hírlap 1964. augusztus 2
Késő őszi szerenád
Messze voltál, messze
vagy
találkozásunk
ködbe tűnt,
krizantin-fehér
közelséged
megölte az éji
fagy.
Csak csokorba
kötött jégvirág
derengi át gondterhelt
telünk..
Most riaszt a
lucskos ősz
síron koslató
magány
didergő árvácska
les rám
emberalkatom
irigyli tán?
De üldözhet a
holnap, keselyű irammal
menekülni, ki nem
bűnös képtelen.
Szép küzdelem
a duzzadtbegyű
varjak
tehetetlenségébe
éles akaratot
szúrni sikongva.
Érzem – te is
eltalálsz
az elmúlásszínű
időn túl
korunk, sorsod
tarka tavaszához
hol úgy véled
szebb a dal, mint
az enyém.
Zalai
Hírlap 1968.december 1
Szerénykedő
Sorsom
húzom – hanyag szekér
a
vásáron semmit nem ér.
Faragatlan
minden lőcse
ősi
kátyú a kenőcse.
Ki-ki
búvok az igámból
virágra
lesek a hámból.
Gyöngyöt
keresek füledben
tiszta
vásznat az öledben.
Ámde
hetykén libben sálad
régi
rongy a vászon nálad.
Válogathatsz
több falatból
nem
iszol vizet kalapból.
Nem
teszel te olyan lóra
melynek
rozsdás a patkója.
Útja
csalit. rázós parlag
igát
húz és rusnyán ballag.
Táguló értelem
Átsiklott a tenger
hátán
a másfél millió
között
a szívlapátot ott
ismerte meg
Honi földön újra futóárokba
bújt
szép igaz
tekintete a gyilkos gépre hullt:
„A teremtésit,
ölni jött ide!”
Odaát talán
ebbe gyártott
csavart.
És a közgyűlésen? fajtájából
tiszta szándékkal
javasolt elnököt
s előtte nem
lehetett
kanász se már csupán
„vén szamár.”
Nyolc éve lökte
okos fejét
földbe a – Halál.
sorsa sorsom.
Miért hagyta?
Mit keze s igaz
értelme alkotott
ellene támadt!
De mióta látom
gyermekem
táguló világát
mindjobban
megértem
türelmes apámat.
Zalai
Hírlap 1972. július 2.
Mocsárlakó
Fanyar gomba hűlt
avaron
agyonült nadrág a
faron.
Zsupp tetőben
penész fészek
nehéz ügyben
szerény, félszeg
Dolgos napok ócska
lója
tiszta papír
mocskolója,
Gané szórás szép
alomra
köpködés a
bizalomra.
Fehér kapca
csizmaszárba
behazudás tiszta
számba.
Kopott lócán tálca
bögre
rákurjantás másra,
közre.
Seprőbotlás gazos
sutban
gáncsoskodás igaz
útban.
Korhadt ajtó kicsi
rése,
csipetnyi bér
irigylése.
Csendes ólban
tolvaj róka
szelíd lánnyal
duhaj móka.
Rabló madár
elesége
ölben a más
felesége.
Zalai
Hírlap 1969. június 20
Esti
találka
Törékeny
alkatod
szék
karra hullatja lombját
nyitja
szirmát tested tavasza
s
mind kevesebb rajtad a korszerű lomb
vágyamból
egyre több takar.
Kibontja
szépségét - az asszony.
Évszakok
múlnak el
s
ébrednek újra
sietős
patakok buzognak
hűs
végtagjaidban
ágyékod
felé.
Szemed
perzselő sugara,
bőröd
langyos szellője
szökik
közénk
érezzük
szerelmünk
élő
szobrait-egymást.
Zalai
Hírlap 1970. április 2
Az Asszony
„Cinkosa
vagyok édes tolvajomnak”
(Shakespeare)
Megloptál,
mint
vakot
meglopja a fény,
elsodortál,
nem vagyok
hitet
tesz róla a remény.
Könnyű
rabolni, betörni
tártszívű
ember zöld igazába
s
mit tudom én már mit viszel el
és
mit kapok újra meg újra
vissza
az illatos konyhai ízzel
és
az ágy melegétől.
Édes
az álom, kedves a szó, ha
cinkos
a tolvaj
De
hol is vagyok
lennék?
ha
éjjelen át üresen várna az ágyam
s
lopott érzékeimet – aj
nem
adnád vissza karoddal.
Kérlek
fosszál ki csak
éveken
át még
Te,
a
gyermekeim anyja
barátom
s
forrón ölelőm…
Zalai
Hírlap 1993. március 6
Apám halálára
„A fény halála ellen
lázadozz..
/Dylan Thomas/
Gyáva
gyermek,
néztem
apámat,
ki sokat bukott,
ki
mindig talpra állt
végül
nem volt ereje
megfojtani
a halált.
Halál:
-ki
előtt térdre esik
Isten
és tudomány
kitetted
utána
az
egyenlőség jelet
s örök
formába öntötted
a
sírba.
Nem
siratlak meg
inkább
gyűlölöm a végzetet
az
undok elmúlást
mely
törvényeivel
sorsokat
derékba tör.
Könnyemet
fölissza múltad
s a
holnapi gond.
Megemészt
a föld
de
fiaidban bosszúra lel
a
Halál:
kudarcod,
sikered, szellemed
bennük
él tovább
s
folytonossá velük együtt lesz
a
küzdelmes világ.
Zalaii
Hírlap 1964. november 15.
Anita lányomnak
Apám
nem halt meg.
Parasztos
szabadosságát
naponta
szórom szerteszét.
S
ha Göcsej rögéből sarjadó énemet
tiszta
szándékkal ápolod
engem
sem önthet
örök
formába
a sír
Motyogó
Egérrágta lyuk a
zsákon
pusztító üszög a
mákon
tépett bagoly
odvas csonkon
kölyke veszett eb
a csonton
Ölő magány víg
ketrecben
undok rák az üde
testben
robogásban nyűtt
konflis ló
fényes utcán
kopott viskó.
Derű várás örök
ködből
gyűrött ing lógás
a szögről
rágódás a havi
béren
csak krumpli az
asztalszélen.
Asszonyhalál égő
láztól
rossz lány szökés
árva háztól
fecsegő száj rút
rágalma
minden fájás bús
fájdalma.
Füstös kocsma morc
lakója
nyűtt énjének
hazudója
lebukás a céda
nővel
barátkozás
temetővel.
Zalai
Hírlap 1964. december 20
Apám sírjánál
Lábamban
megreked a vér
fejemben
tehetetlen a gondolat.
Halott
hangulat motoz.
Csak
a sejtelem grafitceruzája
rajzolhatja
meg alakodat ott lenn.
Hamvad
felett az árvácskák könnye
harmat
szelíd nevetés.
Bennem
keserű gond
arcom
mosolykínoktól száradó.
Hazudok,
mint engem
ahogy
megtagad minden napom
ízekre
boncolnak konok óráim.
Elmém
nem azonosul
sárba
süpped szerelmem
sírodra
kószál akaraterőm.
Véleményem
ne hidd, nem sánta siralom
Konok
falak kosa fejem,
ahonnét
szavam babként lepereg.
Élni,
látni erő,mi bennem meglapul
lázad,
borzad időnként vadul.
Tévedek,
sokat tévedek…
A
világ nélkülem igaz?
De
miért látom akkor én
orra
bukni a való reményt
s
burjánozni az ostoba hitet?
Ha
létem akadék, a sors miért kímél
hulladék
kosarától?
Testedből
felépül egy hangya társadalom
De
itt? Ki eszmét, falat gépet megalkot
csorda
lesi gonddal bosszúval
zsírossá
hízni rajt.
Az
ideges világ megfullad a
lét
– és fajfenntartás apró .gyönyöreiben.
Ne
vess meg, ha módod a síron túl ezt engedi,
mert küzdő erőm néha megremeg.
Ha
nem neveznék sírnak
mi
széthullt testednek lakhelye most .-
irigyelnélek
s átadnám a kukacoknak
számításba
alig jövő
ember
rágta sorsomat.
Beregfák alatt
Boldog
a lusta komondor
mert
míg perzsel a nyár
sorsa
csak árnyék
boldog
a telt hasú ember
ki
falni, zabálni szeretne csupán
boldog,
ki alig szoknyába gyönyört lel
és
akinek lepkefogó gyermek az álma
boldog
az is.
Újra és
újra boldogságra törekszik
az árva,
a pénzes a nőt ölelő
ész,
avagy ösztön bújtja nyugalmunk
lessük
a morzsát – enyhíteni vágyunk.
Mond
boldog
vagy- e most
a
beregfák lombja alatt
hol
kósza csikóként száguldhat
az
ösztön?
Érzed
a bőröm
– hűs kutya orra
bennem
az ételt szerveim őrlik,
szoknyád
már
csak a külső
sokszínű
zálog
szemedben
röpköd a tarka tekintet.
Újra és
újra libben a rétillatú szellő
ölelünk
árva és gazdag irammal
mint
aki életet ad
és élni
akar.
Zalai
Hírlap 1970. június 21.
Tél
Borzad, dermed a
hó
megmered, reszket a
vak hideg álom,
-fél a sötét is.
Tél csizmájában a
szél tánca dühöng
dér cicomálja
a drótot, gallyat,
vadliba szárnyat
ablakra s az égre
csillagot üt az éj
hideg ökle.
Távoli
csillagokért mond
nyúlni akarsz tán
hogy
magadra zúdítod a
tél özönét?
Hó vinnyog a
talpad alatt és
jégcsap könnyes az
arcod,
s mint kerten a
laza léc
rezdül meg a
tested
s míg dideregve a
kiskapun át mégy
én csak az ágy
melegét ölelem
Zalai
Hírlap 1969. február 10
Virágaid jégből
vannak
Virágaid jégből
vannak
díszítői az
ablaknak
eloltói forró
vágynak
megvetői meleg
ágynak.
Kendőd fátyla
éjszakának
takarója parti
fának
árnyéka fehér
felhőnek
legyezője lágy
szellőnek
Hajad széna nyári
rétről
koszorú a sötét
égről
dús bozótja a
mezőnek
árbóc vízen
evezőnek.
Arcod színe tó
tükrének
édes méze telt
bögrének
csintalan pír
lámpafényen
pihenő nap esti
égen.
Szemed gyöngy a
tiszta borban
figyelő gyík a
bokorban
játéka a
rőzselángnak
tündöklése dús
virágnak.
Forrása vagy üde
víznek
érlelője édes
íznek
mély erdőnek hűs
magánya
hétköznapom régi
vágya.
Zalai
hírlap 1964. május 17.
Csavargó
Kopár legelőkön
tehénre vigyázott
bozótos erdőben
lomhán
madarászott.
Vizet mert a
kútból
ült a vályú szélén
rút békára lesett
nádas árok mélyén
Nagy kedvvel
tanyázott
koszos
kocsmapultnál
elhagyott utcákon
megürült kapuknál.
letűnt pincezugban
lopott emberséggel
törött kancsó
mellett
üres reménységgel
kint a város
szélén
ahol minden szürke
mert ami ragyogott
soha nem szerette.
Futott a nő után
megbutulva, vágyva
s le is bukott
vele
néha forró ágyba.
Volt lány ki
szerette
akiit ő elvetett
volt lány ki
eldobta
akit ő szeretett.
Sok papírt
bemocskolt
tintával és
gonddal
vitatkozott jó pár
megrögzött
bolonddal.
s ha valami kemény
dolog fejét törte
füstszagú helyeken
magából kiköpte.
Számára az élet
pipából füst, bagó
megkóstolja s
földre
köpi a csavargó.
Zalai
Hírlap 1969. július 20.
Őszi
búcsúzó
Ősz van.
Mint vetésre a köd
úgy ül
arcodra közöny.
Az emberség
mint más nőnek
számodra is csak
kényelem
s mint házam
sarkán
a zöld juharról a
levél
ragaszkodásod –
mi tán nem is volt
–
a hideg széllel
útra kél.
Az árnyas lomb
helyett
rideg őszi
közönyös kéklő
kökény
leszel
kihez közeledni
csak félőn szabad
kinek gyümölcsét
megcsípi a dér
s örökké fanyar.
Tudok lemondani.
A tavasz, a nyár
a langyos este
mulandó
s ami mulandó
azzal alkudni
kell.
De te nézd mibe
hajtja önmagát
az idő?
dér és jégvirág
üli meg
a nyártól még meleg ablakot.
Van emberségem
talán szelíd,
meleg
nem tépkedem a
kökényt
s a zöld juhar
levelét
vigye a szél.
Ha kietlen sorsra
szánod el magad
törjön szét az idő
s fehér leplével
takarjon be a tél.
Zalai
Hírlap 1966. október 30
Vetés -1960
Csípősen
bíbelődik
a
zöldhátú dombokon
az
ősz
megrázkódik
a vetés,
az
egész határ
egy
elfojtott nevetés.
Szöveggé
haraptak
bősz
utasítást
s
nyögte az értelem,
meg
a papír,
stencil
festék szagú
vetőgépben
hánykódott
a búza, átok,
ember
helyett
az
asztalt
terhelték
tobzódó
felelőségre
vonások.
Traktoros
vacogva kuporgott,
törött
a gép,
asszonya
combja, melle
jó
meleg otthon
s
ő itt éli a hűtlent.
Kocsiba,
tankba
kell
az acél
s
dühében szidja az Istent.
Együtt
morgott a géppel
a
paraszt
magot
erőszakolva a földbe,
átkozva
laktanyák,
hivatalok,
elpuhult izmát
a
nagyot köpött
az éjjeli ködbe.
Csípősen
bíbelődik a
zöldhátú
dombokon
az
ősz,
szárba
szökik a vetés,
győztes
semmit tevők arcán
nyugodt
lehet a nevetés.
Késő őszi reggel
Mint
akit egy nyár
fáradtsága
terít le
oly
álmos a reggel
Pár
sugarát
a
rugalmas gally löki át
szomszédolni
a rössön,
légyre
leső gémberedett pókot
szabadít
ki
még
egy früstököt venni a
végzet
előtt.
Csillog
a sápadt fű hegye, mintha
böködni
akarna, de
meg
szelídül a nap melegétől.
Aprón
csüngnek a cseppek
s
csitt, csitt buknak alá
elaludni
örökre.
Nézd,
mint teszi dolgát
egybefonódva
a Rend, nem bántja nyugalmát
traktor
se forradalom,
hisz
az ő törvénye örök.
Zalai
Hírlap 1970. január 11.
Szilveszter
(Egy gépkocsivezető
halálára)
„Aludj
kicsim, leszállt az éj,
anyád
van itt, vigyáz, ne félj,
sok
kis gondod botra tűzi
s
mint a farkast messze űzi”.
Fagyos
ágak zuzmót szülnek,
ködös
kövek megfeszülnek,
csillag
csúszik, mered a jég,
bosszút
forral – sötét az ég.
„Amott
mackóm - mért nem alszik?
Csicsisgassad,
mert haragszik.”
”Csicsisgatom,
csak aludjál
pelyhes
holnapról álmodjál.”
Tapadó
csepp utat simít,
durva
gumi vígan sivít,
morc
kocsi fal távolságot,
ébreszt,
csihol bátorságot.
„Jaj
anyukám, jaj az álom!
Hol
a párnám, nem találom”.
„Itt
van, itt, csak hajtsd le fejed,
aludni
fog az is veled”.
Messze
kupák vélt hangja cseng.
Nem
rezdül meg – fájó a csend.
Üres
árok, kőkerítés.
Óh!
Szomorú visszatérés.
1964.
Sirató
„x helyen csecsemő
holttestét találták”
(Újsághír)
Anyám,
anyám, édesanyám
mért
is nem vagy inkább dajkám?
Ott
csüngnék melleden sírva,
ha
nem küldtél vón a sírba.
Mily
csaló a férfi vágya
vonzó
tested lett az ágya,
mily
édes volt a szerelem,
mily
kínzó most a gyötrelem.
Engem
termő kis hasadat,
aj!
– takarni nem takartad.
Kíváncsi
szem reád lesett,
rút
rágalom neked esett.
Ki
volt az a nemző férfi,
talán
senki meg se kérdi,
de
azt kérdik, hogy nyakadon
miért
kéklik is az a nyom?
Nem
volt pénzed pelenkára,
szabadságod
lesz az ára,
szerelmedet
megkordázza
a
bűnösök rácsos háza.
Anyám,
anyám, édes anyám
rövid
szavú lesz a fejfám,
én
már akkor elrothadok,
mikor
te azt megláthatod.
Elbocsátó
Bőröd
vágyódó
testemhez simúlt,
titkok
előtt libbenő fátyolhajad
tolakodó
arcimba hullt,
ajkad
nedvéből szívtam
rég
idegen édességet,
néztem
az öleléstől megrekedő
mozdulatlan
mindenséged.
Áttetszett
szemedben
a
gyermeki kétség:
ám
ez a két kar mély ölelése
a
vágy özönével így igaz –e?
Pihegő
kebled alatt
tövissé
sarjad a vétség
-már
az izzó csókban is
érzed
a bűnt
s
az ölelés
számodra
vétkes indulat.
Te
még nem tudhatod, hogy a
szerelem
– akár az elmúlás –
rútságai
nagyok:
Gyermek
– leány!
Az
élet rideg, tarka rétjén
eredj,
játszál tovább
s
bocsáss meg – ember vagyok.
Anyaság
Barna barázda
bukkan a lankás domb tetején,
hófoltos a parlag
szunnyad a köd
alszik a hangya,
fázik a parti veréb.
Nem mozdul a rügy se a fán
s a vetésben guggol a csend.
De szikkad a föld és
éled a mag már
múlik a tél.
Érzed – e mindezt körülötted?
Nem titkolod asszonyi sorsod
szép hivatását,
bensődben a csendet
ébreszti az új-szívű zaj
büszkén hordod a bokrosodó
szerelem tavaszát
s mint barna barázda a domb tetején
termed a kései sorsunk
friss kenyerét.
Zalai
Hírlap 1971. március 21
Hűtlen
testvérekhez
„A testvérek akkor egy vízverembe
vetették,
később pedig szívtelenül eladták idegen
kereskedőknek…”
(Jákob Fiai)”
Megyek utánatok,
dolgotokban járok
sietős éltemben
melegtekre
várok.
Szerszámnyél, ha törik
megroppan a hátam,
álló gépeteket
vonszolja a vágyam.
Kenyeretek mellett
megsápad az arcom,
fáradtságtok mélyén
csitul a kudarcom,
szerelmeitekben
lobogni kívánnék,
előletek minden
bozótot kivágnék.
Valahol szeretnek
törékeny
virágok –
apai szív ölel
bennem egy
világot,
enyémnek érzem, mi
pusztul s él köröttem
létem ragyog fényben
s félig agyon
törten.
Testvérek! A bűnöm
ennyi lenne csupán,
ezért néz szemetek
reám olyan sután?
Rejtenétek kútba,
kígyó marna s
átok
ha jó húsba lennék,
vásáron adnátok.
Testvérek! Én élek,
sorsom kiabálom,
átkotok, ha talál,
nem áll be halálom –
közületek jöttem s
mint tűzrakáshoz
a fagyottak, újra
térjünk meg
egymáshoz.
