Bárhova nézel,
bús a kalász és
mély melegétől
szörnyed a lomb.
Nincs álmos
akácod, nincs tele mézzel.
Nincs tele
kancsód lám üde vízzel.
Lebegő röpte
nincs a madárnak,
bomló kímélet
hódol a nyárnak
nyűg a tekintet,
nyűg ami kéklik
súlyos gondban
élted ülepszik
s rusnya valóért
gázol benne a vágy.
De a vétkek
rongyai
más nyakában is
ülnek
hány sima öltöny
dús leple a bűnnek?
vad
vércsekorunkban
felborzad – aj
hány puha fészek.
Bár frissillatú
sorsban
itt koslat az
ősz is
kószál köztünk
durva haraggal,
mint buja
bogáncsban a vad,
megnyugvást csak
a sir adna talán?
Kétlem,
mert a bukásból
új diadal színe
támad
üszkös
illúziókból
maszatos gyerek
ébred
s mosolygósra
mossa magát
kékszínű vízben
hajszínére irigy
lesz a szőke kalász is
csillagot ont
arcából sok tiszta
tekintet
az őszinte
arcsugara átüt az
árnyaidon…
holnap termése
tűnik fel
az új hajnali
harmatözönben.
Zalai
Hírlap 1967.július 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése