Varjúének

Új hitet, új eszmét vetnek,

új magot.

Megsárgul a lomb lehullik,

de ismét lesz új ébredés.

Az örök ellentmondás kergeti

a történelem szekerét.

Most is itt

a rögök tetején állok,

megtért bűnösként

eldobom mindenütt magam,

sötét tollam borzolódik

megüli az éj.

Lesem sorsunk

mint görnyed, egyenesül.

szárnyamat leköti

a létfenntartás ólomesője,

hangom rekedt, undok, igaz.

Ki a barázdával esküdött meg

s örök hona a mező,

annak tollát sötétíti

az éj,

a hajnal,

a fény, a felhő.

Rám puha fészek nem vár,

hogy is élne kényelemben

ilyen sötéttollú madár.

Fenyegessen bár a morc elmúlás,

félni sorsom még sincs okom,

mert húz a szárnyam

messze őszi ködben.

Zalai Hírlap 1969, december 14.